Amikor Magyarországon „minden idők legjobb albumai” típusú játékot űznek a rockzene tréfás sajtókatonái, mindig kiderül, hogy egy zenekarnak bérelt helye van az élbolyban. Évtizedek óta. A Nagy Feróhoz köthető ős- Bikini két albuma, az 1983-as „Hova lett”, illetve az 1984-es „XX. századi híradó” szinte ősrobbanást jelentett azoknak, akik az igazi zenét kedvelik. Akkor is, azóta is. Punk vagy hardcore, nem számít: buta zenét elhárít. Nagy Feróval beszélgettünk.
Nemrégiben egy lelkes fiatalemberrel ismerkedtem össze, aki hozzád hasonlóan bolondul a régi hetvenes évek végi/nyolcvanas évek eleji avantgárd zenékért-kultúráért. S egyszer csak azt mondja nekem nagyon bölcsen és megfontoltan: annyira sajnálja, hogy nem abban a korban élt. Nem győztem neki mondani, hogy azért túlzottan ne sajnálja. Mert jó, hogy előkerült a punk mint művészeti irányzat, és visszatekintve megszépülnek a dolgok, de azért velünk akkor nagy g*ciség történt.
Hát az, főleg veled. Tata, 1981, rocktanácskozás, Beatrice-ügy. Azért az elég durva, hogy azok a fazonok, akiket a hatvanas évek végén/hetvenes évek elején betámadott a rendszer, nem voltak szolidárisak az utódokkal. Ezzel a szoci zombie-k oldalára álltak.
Naiv vagyok, aki szeretné azt hinni, hogy a világ előbb-utóbb csak jóra vált, ezért amikor arról volt szó, hogy oda lemenjünk és mindenki ott lesz, hungarotonosok, Lendvai Ildikó (aki ekkor Aczél elvtárs jobbkezeként a gyönyörű nevű agitációs propagandaosztály vezetője volt, magyarul a gondolatrendőrség feje – a szerző megjegyzése) és hasonlók, akkor ott majd megbeszéljük ezt a problémát, mert úgy gondoltam, hogy a magyar pop- és rockzene egyik kardinális kérdése a Beatrice és a mögöttes terület. Hiszen nemcsak rólunk volt szó, hanem a mögöttünk lévő nagyon sok zenekar életéről is. Amit drága vezetőink nem nagyon akartak megérteni. Bennem olyan érzés dúlt, hogy jobb lenne, ha leülnénk pártunk és kormányunk derék képviselőivel megbeszélni ezt a fölvetődött problémát. Mert ezt az avantgárd művészeti ágat nagyon fontosnak tartottam. Sajnos nagyon sok minden örökre elveszett.
Keletkezett egy lyuk a magyar popzenei kontinuitásban.
Pontosan. Mert volt a Karthago és egyebek, de nagyon sok apró kis banda, mint a Kontroll Csoport és hasonlók, örökre eltűntek a süllyesztőben…
Vagy legalábbis nem váltak hagyománnyá.
Ezek a zenekarok azért tűntek el, mert a rendszer nem akart róluk tudomást venni. Ezért próbáltam egy kicsit képviselni azt a vonalat, amelyik valahol ott volt mögöttünk, amit én se nagyon ismertem, csak találkoztam a szereplőkkel itt-ott egy-két bulin. Úgy véltem, nekünk kell a falat széttörni, és majd ők megtalálják saját pályájukat. No, a tanácskozás azzal kezdődött, hogy Bors Jenő, akivel később kibékültem, hiszen 90 után több lemezünket kiadta, szóval ő kijelentette: egyet szeretne kérni, nevezetesen, hogy ennek a háromnapos tanácskozásnak ne legyen témája a Beatrice-kérdés. Ott ültem megdöbbenve, hogy ugye, igazam volt: most elválik a szar a májtól: most kiderül, hogy a zenészek mit mondanak erre. És szinte biztos voltam benne, hogy mit. A zenészek kilencven százaléka húgyagyú rockzenész, akinek tökmindegy volt, sőt örült, hogy nincs Beatrice, nincs probléma…
Egy vetélytárssal kevesebb…
Ahogy mondod. Másrészt, ugye, ha nagyon nagy a zaj és sok a rendőr a városban, akkor nem lehet jól lopni… (nevet) Nem kell nagy zajt csinálni, minden maradjon úgy, ahogy van. Nem kell ide egy hangos zenekar, amely őszinte, az igazságról énekel, bosszant minket ez a dolog, mert tényleg arról énekel.
Mi fájt a legjobban az elvtársaknak?
Tóth Dezső akkori kulturális miniszterhelyettes (magunk között szólva: ritka nagy tufa volt) bejelentette, hogy nem fogjuk eltűrni ezeket a hülye zenekarneveket (Petting, Orgazmus stb.), hogy emberek nyulakat daráljanak, vért igyanak – ez lett volna a Hobo, akiről azt terjesztették el, hogy vért iszik… (nevet) és így tovább. Ekkor Bródy fölállt és azt mondta, hogy ezek (a Bizottságra célozva) tulajdonképpen avantgárd képzőművészek, akikhez semmi közünk.
Ez több, mint szép, ez a szabadelvű elhatárolódás.
Közbeszóltam, hogy álljunk meg: ilyen nincs, hogy valakire azt mondom, hogy ő egy festő, aki nem tud zenélni. Bárki lehet zenész, ha fog egy hangszert vagy énekel. Kolléga. Az más kérdés, hogy a közönség mit fog szólni hozzá.
Szerintem Bródy föl se fogta, hogy mekkora árulást követett el.
Közöltem velük, hogy ébresztő: ma a Beatricét vágtátok le, de holnap már a Hobo jön! S lehet továbbszabdalni. S egyáltalán: a művészet nem pontosan behatárolható fogalom. Nem úgy van az, hogy eddig tart a művészet, s innentől már nem az, hanem semmi. Meg hogy nem is tudjuk, hogy ezek kicsodák-micsodák. Ezek festegetnek és mellette hülyülnek. Ugyan már, hát részben az élet is egy nagy hülyülés. Ez egy rendkívül szerencsétlen mondat volt Bródytól, amit szerintem azóta már nagyon megbánt. Nem lehet ilyen vonalat húzni, hogy a Beatrice még hozzánk tartozik (bár nem szabad róla beszélnünk), a többi már nem. Nincs ilyen vonal. Aki zenél, az zenész.
A Rice 81-es feloszlása után mindenféle kísérletező bandákban folytattad, majd a Dinamit szétesése után a csapat fele átjött hozzád.
Én mentem át hozzájuk. Tiszta véletlen volt. Amikor Németh Alajos megkeresett azzal, hogy csináljunk együtt zenekart, először nem nagyon értettem. Beatricét nem lehet, mást meg minek. Csináljunk helyette valami mást, ami esetleg elfogadható, és beleillik a szocialista kultúrába? Úgy gondoltam, ennek semmi értelme, de azért lementem egy-két próbára, mert hát nagyon ráértem. Nem volt semmi dolgom, néha a rendőrség egy kicsit megfigyelt, mondjuk folyamatosan, de ez engem nem nagyon érdekelt.
Mikor volt ez?
1982-ben járunk. Nyáron már együtt zenéltünk. Nem sokkal előtte jöttem haza Németországból. Vedres Józsival. Ő korábban a Rice technikusa volt, később a Bikiniben pengetett. Jómagam azzal mentem ki a svábokhoz, hogy én valószínűleg nem jövök vissza. Minek? Arra gondoltam, hogy végre kihasználom a lehetőséget, és kicsit megtanulok németül vagy angolul, aztán majd fél év után hazakönyörgöm magam, hogy jaj, meggondoltam magam, hát nagyon rossz a kapitalizmusban… (nevet) Aztán Józsi megfűzött, és simán hazajöttem. Hát így.
Ha meghallgatja valaki a két ős-Bikini- albumot, azonnal lejön az a felszabadult, játékos légkör, amely feltehetően körülvett benneteket. Lubickoltok az ötletekben. Lélekemelő volt hallani, ahogy ezek a jazzkonzit végzett, prog-rockon iskolázott vérprofi muzsikusok vidoran tolják az ösztönből táplálkozó, hóttegyszerűnek tűnő, ám igen rafinált hangszerelésű punktémákat. Liszt Ferenc játssza a szamárindulót…
A profi zenészek között találtam igazi társakat, akikkel valamennyi ötletemet meg tudtam valósítani. Amiben visszafogtak engem, abban igazuk volt. Sokszor úgy gondoltam, hogy miért nem úgy van, ahogy mondom, úgy még avantgárdabb volna, de aztán rájöttem: ezt a közönségnek el kell játszani, de hol van az a közönség, amelyik ezt megérti? Mondjuk húsz, harminc év múlva is.
Hogyan születtek a dalok?
Könnyen. Egy zenekart hangszerként használni, az valami csodálatos dolog. A „Gyerekmese” című számunknál kiosztottam a feladatot. Na, akkor te fogj egy A-dúrt, te egy giszt (félhang), na, egyszerre pendítsétek meg. Az lehetetlen, biztos kakofónia lesz, nem baj, de én mégis kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz. Úgy szólt, mint a harang. Tökéletes. Akkor már körvonalazódott bennem, milyen szöveget fogok rá írni. Lesz egy mese, amelyik nem ad megfejtést. A jó nem fog győzni benne, nagyon aranyosan beszélnek veled, aztán minden marad a régiben.
Szépen szimbolizálta a szocializmust.
Mondom Németh Gabinak (a Bikini dobosa), hogy ide még kellene egy mitikus dob. Mire gondolok? Azokra a pörgős, Billy Cobham-féle témákra, amiket imádsz, aztán majd szépen befémezzük. S látom, hogy fölcsillan a szeme: hát végre dobolhatok! Tudod, a dobosnak mindig azt mondják, hát te mit csinálsz itt? Tukk-takk, tukk-takk, s kész, te befejezted. Te egy takk-jel vagy… (nevet) Szóval állatira élvezte. S igazából ez volt a lényeg. Ha valakire kreatív zenészként gondolnak, szárnyakat kap és igyekszik meghálálni a bizalmat.
Németh Gábor óriásit dobol az első lemezen, az a dupla lábdob súlyzó. De mindenkiről elmondhatjuk, hogy nagyot alakít. Szűcs Totya úgy virgázik több számban, hogy az emberben felvetődik a kérdés: ki a fene az a Ritchie Blackmore?! Ha jól tudom, ő írta a szépséges-szomorkás nyitókompozíciót is.
Így van, és az elborult kínai témát is ő hozta. Rögtön megtetszett. Nekem a kínai meg a rizsa összefüggött. Amikor az ember próbál „művészetet” létrehozni, akkor keresi a létezésnek a rendszerben való működési határait. Sok a rizsa. Igazából erre hegyeződött ki a dolog. Nyilvánvalóan egyáltalán nem a rizsára gondoltam, mint ételre. Hanem: sok a rizsa, mindig megy a duma, új reformok jönnek… (nevet) azóta is ezt hallgatjuk.
Bizonyos értelemben még mindig a nyolcvanas években járunk…
S most megszorítjuk a gatyát utoljára, és aztán majd jó lesz. Abban a rendszerben csak olyan dolgot lehetett kiadni, amire a rendszer szocialista kultúraőrei azt mondták: na jó, ez még belefér. Azt szoktam mondani, hogy nem a rendszer ellen mentünk, hanem egy kicsit cinkoskodtunk. Volt olyan szöveg, amire azt mondták, hogy na, ezt nem. Például: „Ahogy öregszem, úgy leszek egyre szenilisebb, irigyebb és rosszindulatúbb.” Vagy: „A nagy dolgok tényleg úgy történnek, ahogy a történelemkönyvek megírják. Csakhogy én teljesen máshogy érzem, mert nem vagyok beavatva semmibe. Ne taposd ki a belem, ne nyomd ki a szememet.” Ezt a szöveget azonnal visszadobták. Persze bulin úgy játszottuk, ahogy eredetileg megírtuk. A lemezre meg valami kamu szöveget tettünk.
Erős volt a háttérstáb. Az ős-Bikini lemezeinek arculatáért Bernáth(y) Sándor art- invesztőr felelt. Hogyan jött ő be a képbe?
A Beatricénél jelentkezett még 1978-ban. Ebben az időben marhára bizalmatlanok voltunk mindenkivel szemben. Ha odajött hozzánk valaki, nagyon szívesen elbeszélgettünk vele, de szinte semmit nem osztottunk meg vele, nem fogadtuk be, féltünk. Beépül közénk egy ember s aztán nekünk annyi. Bernáth(y) azt mondta, hogy a zenekar körüli publikációkkal szeretne foglalkozni. Akkor még ilyen nem volt, gyanúsnak tűnt. Mit akar ez? Hát, hogy ő szeretné az összes posztert csinálni. De hát nem kell azt túlkomplikálni, fotót neki, azt kész. Mi egy egyszerű rockzenekar vagyunk, rólunk nem kell többet tudni. Még csak az hiányzik, hogy ideológiánk legyen. Buta rockzenészek vagyunk, és kész. S akkor elkezdett belenyúlni a dolgainkba. Kiválóan. 82-ben, amikor a Bikini indult, szóltam neki, hogy jó volna, ha besegítene nekem abba, hogy ez az egész hogy nézzen ki. Legyen ennek egy művészi vonulata is. Sohasem hittem magamról, hogy én valami csalhatatlan, haj de okos pali lennék, ezért nagyon nagy szükségem volt erre a bizottságos világra, ami akkor körülöttünk volt.
Te annak idején tiszteletbeli tagja voltál a Bizottságnak.
Jóban voltam Wahorn Andrisékkal is, onnan származik a Waszlavik is, aki a Bizottság első felállásában benne volt. Ez a világ nekem nagyon tetszett, és úgy gondoltam, hogy most profi zenészekkel lehet valami nagy kísérletet csinálni.
Ha profi zenészek mókamesterekkel szövetkeznek, abból mindig valami elvetemült keletkezik.
Bernáth(y) igen szókimondó volt, emlékszem, egyszer épp a Vedres Józsi gyakorolt a gitárral, bejön Bernáth(y) és beszól: mit csámcsog ez a gitár, ba***átok ki a p*csába. Mondanom se kell, hogyan esett ez a gitárművésznek. Na mindegy. Szerettem vele dolgozni. Együtt találtuk ki a „Ki csinál szódát?” című számot.
Az a lemez csúcspontja.
Sokszor átbeszéltük Sanyival, hogy akárhányszor akarsz inni a szódából, az mindig hörög. Mindig üres. Úgyhogy egy idő után már nincs kedved odamenni, mert ugye, akinél kifogy, az csinálja meg… Hát, itt már senki sem akar semmit se dolgozni… (nevet) Sanyinak nagy szerepe volt a fotókban, a látványban meg mindenben.
A manapság gyűjtői ritkaságnak számító kislemezre egy alternatív mix került.
Nemcsak alternatív mix, de angol nyelvű változata is készült, valahol biztosan megvan a lemezgyárban. Nekem nem sikerült megszereznem. Ez az egész akkori lemezgyári világ… Hát nem érdekes, hogy mind a két lemezből kb. azonos számú példányt adtak el, olyan hatvan-hetvenezret? Felállítottak egy limitet. Pontosan tudom, hogyan működött a rendszer: amint elfogyott a lemezünk, onnantól kezdve egy hónapig nem lehetett kapni. Kisvártatva megint megjelent valamennyi belőle, amikor ez elfogyott, akkor megint nem kaptak a boltok egy hónapig. S így szépen lassan vissza lett fogva az egész. S úgy hatvan-hetvenezer környékén megállították. Nincs tovább. Aztán megint kiadták, de egy fél év alatt ezt le lehet fárasztani. Ugyanakkor, ha bementél a boltba, minden Neoton-lemez ott volt a polcon, abból mindig volt elég. Az nem tudott elfogyni. A rendszer úgy működött, hogy a Neoton-lemez még meg se jelent, de már aranylemez lett. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy ebben az időben a szocialista országok között különböző egyezmények éltek, s ez azt jelentette, hogy a hanglemezgyár a Szovjetunióba küldött harminc-ezer lemezt, Bulgáriába tízezret, az NDK-ba húszezret, Lengyelországba húszezret stb. Ebből az következik, hogy egy zenész abban a pillanatban megkapta a százezer példány után járó jogdíjat. Persze nagyjából ma is minden ugyanígy működik… Időnként az ellenzék megszellőzteti, hogy hát hogy is van ez? S akkor a kormány közli, hogy meg volt pályáztatva… Az NDK nagyon veszi a lemezt… (nevet)
Én igen sok perverz technikai megoldással találkoztam már a lemezkiadás terén, de olyannal még nem, amivel ti előrukkoltatok, miszerint egy számot az A oldal végén kettévágtatok, hogy az kisvártatva a B oldalon folytatódjék.
Ez a formabontó megoldás teljesen tudatos volt, bár az okát nem tudnám megmondani. Mintha ez is Bernáth(y) sugallatára történt volna. Sokszor csináltunk olyat, amit mi magunk sem értettünk. Nem baj az, majd jön a közönség, és megérti. Vagy az újságíró. Grandpierre Attila halhatatlan mondása szerint: én nem tudom, hogy miért vagyok hülye a színpadon, majd jön az újság-író, és megírja.
Igaz, hogy volt közös CPg-Rice koncert?
Többször is felléptettem őket, többek között a Közgázon, botrány is lett belőle. Emlékezetes buli volt: letolták a nadrágjukat, és a feneküket mutogatták a közönségnek. Ez akkor nagyon kemény volt. Jobbágy Gyula volt ekkor ott a szervező, akit úgy távolítottak el, hogy államilag kapott egy amerikai ösztöndíjat, hogy ne szervezkedjen itt, hanem húzzon már el innen a p*csába.
Te voltál az egyetlen az akkori rocküdvöskék között, akit a punkok hitelesnek tartottak. Egy résztvevő mesélte, hogy amikor bejött a Rice-koncerten a Ramones-blokk, olyan ügyesen beindultak a tarajos punkok és a tar fejű punkok, hogy a tömeg forrni kezdett és a rockerek elsöpörtek… Esélyük nem volt. Mennyire hatott rád serkentőleg a punk?
A mai napig nem szeretem, ha besorolnak valahova, ezek a klisék, tudod, punk, metál stb. Nagyon fontos, hogy a szellemiségem szabadságát őrizzem. Persze hogy hatott rám a punk. Kire nem? Pistols, Clash, Ramones – alapcuccok. De én Wagnertől a jazzig bármit be tudok fogadni, ha hordoz valamiféle információt, vagy valami miatt megtetszik.
A nyolcvanas években a New York-i ROIR lemezgyár az egyik patinásabb amerikai műhelynek számított. Itt jelent meg többek között a Bad Brains nevű néger hard- core-punk naszád überklasszikus albuma. A részben Michael Moore filmrendező által tulajdonolt kiadó 1984-ben dobta piacra „World Class Punk” című nemzetközi válogatáskazettáját, amelyre egy lenyűgözően elmebeteg felvétellel ti is fölkerültetek. A „Szeretlek” című nótával, ami a „Hova Lett” album kőpunk-himnusza. Ezt a kazettát (98-ban CD-n is kiadták) mindenki ismerte az amerikai színtéren a Sonic Youth tagjaitól a Dead Kennedysig.
Úgy volt, hogy az egész albumot kiadják Amerikában, aztán valamiért meghiúsult a dolog. Később úgy hallottam, hogy valami magyar punkzenész telefonált Jello Biafrának, a Dead Kennedys énekesének, hogy ne adja ki a lemezt, mert állami punk.
Most hirtelen nem jut eszembe annak a nyikhaj kis firkásznak a neve, aki ezt a kampó városi legendát ellenőrizetlenül begurította a köztudatba. Mindenesetre épp ideje tiszta vizet önteni a pohárba: Jello Biafra soha sem akarta kiadni ezt az albumot. Persze nem azért, mert nem szerette. Éppen ellenkezőleg: imádta, tőlem például egy raklappal rendelt a barátainak. Az a helyzet, hogy arrafelé elvétve adnak ki olyan produkciót, amely nem angol nyelvű. Mivel senki nem akarta kiadni a lemezt, senki semmit nem akadályozott meg. Ismerem azt az arcot, aki levelet írt Biafrának, és arról tájékoztatta a mihez tartás végett, hogy ez egy államilag engedélyezett punklemez, államilag engedélyezett szövegekkel, amin rockerek muzsikálnak. Igazat írt. Nincs ebben semmi rossz.
Mindegy, a hanglemezgyár és a szoci kultúra olyan volt, amilyen, túl sok beleszólnivalónk amúgy se volt.
Persze, neked nem ez az első eseted, amikor megjárod a dezinformáló sajtóbambinókkal. Juszt se áruljuk el annak a zsír zsurnalisztának a nevét, aki még a beatricés korszakban egy közismert rádióműsorban a csirkedarálós sztorit rátok zúdította, aminek semmi, de semmi alapja nem volt.
Volt alapja, csak nem tőlünk. Persze próbáltam megfejteni, hogy mitől került hozzánk a történet. Három-négy jelentkező is volt. Berki Tamás jazzénekessel összefutottam egy forgatáson. Elmesélte, hogy egyszer a Fiatal Művészek Klubjában egy bulin kiraktak valami bontott csirkét is, talán daráltak is, nyilván nem élő csirkét, ez valami performance volt, szerinte onnan terjedt el. S mivel mi voltunk az első számú közellenség, ha valami balhé volt valahol, akkor az ki lehetett más, mint a Rice. Mi is játszottunk ott, jó kis avantgárd bulik voltak. De Puttony a Hit zenekarból is említette egy alkalommal, hogy nekik szintén volt valami hasonló akciójuk, nekik is volt tyúkügyük (nevet). Lezárva ezt a történetet, mostanra már úgy vagyok vele, hogy tudjátok, mit: üsse kő, volt csirkebalhé, nem bánom. De igazából nem volt.
Annak idején elsőként emeltél szót azért, hogy több magyar zene kerüljön a honi éterbe.
Jelen pillanatban a magyar rock- és popzene színvonala a béka segge alatt van, kevés értékes produkciót látunk, mégis fontos volna, hogy egy franciaországihoz hasonló szabályozás révén minél több magyar zene kerüljön a rádiókba, mert röpke pár év leforgása alatt a helyzet teljesen megfordulna. Fontosnak tartom, hogy ne a mai, öregedő szerkesztők mondják meg, hogy mi az, ami jó zene és mi az, ami rossz. Minimum két olyan független rádióállomás kéne, ahol szinte válogatás nélkül lehetne hallani mindent. Úgy értem, a HétköznaPI CSAlódásoktól a CPg-n át a Kárpátiáig mindent. Birkózzanak egymással a stílusok és a közönség döntse el, mi tetszik neki.
Mintha tüntetést is rendeztetek volna ez ügyben.
Valamikor 90 táján volt, ahol Koncz Zsuzsától kezdve mindenki ott volt a Felvonulási téren. Érdekes volt, hogy a Nagy Királyi Televízió (akkor még csak egy televízió volt) közvetítette, amint tüntetünk ellene (nevet), vagyis azért, hogy több magyar zene legyen a tévében és ne csak buta külföldieket mutogassanak nekünk. Ez egyfajta jobbos kanyarnak látszott, tudod; „a Feró magyarkodik”, nem értettem a dolgot…
Ez az „úgymond” magyarkodás, mint fogalom, itteni sajátosság: Európa értelmesebbik felében cafatokra tépnék a népek azt, aki ilyesfajta címkézésbe kezdene…
…Nem véletlenül sodródtam aztán a jobboldalra: álljon már meg a menet, itt legalább tisztán, értelmesen beszélnek. Aztán ott is elveszett ez a hang, el is jöttem onnan, amikor rájöttem, hogy itt is megy a kamu. Abban a pillanatban én már nem voltam se jobbos, se balos. Egyébként annak idején engem ezért megtámadtak, hogy mit hőzöng itt a Feró, neki aztán mindennap játsszák a nótáit. Tény, hogy akkor nagyon ment a „Nyolc óra munka” meg a „Boldog szép napok”. Ahelyett hogy megköszönték volna, hogy én pont ezt kockáztatom azzal, hogy másokat is be akarok tolni gőzerővel. A Kispál és a borzot addig játszottam a Garázs című műsoromban, míg befutottak, ha akartak, ha nem.
Választhattál volna bivalyabb bandát is: egysíkú, kispályás, hatvanasévek-féle beat-zene újrasuvickolva. Aki egy Kispál-számot ismer, mindet ismeri.
Nekem tetszett, jópofa muzsika, szövegileg persze semmi, mondanivalójuk nem sok, de megnyugtató, hogy van ilyen zenekar.
Ugorjunk. Mostanában az hírlik, hogy a Beatricével számos meghívást kaptok külföldre: írországi, londoni bulikról hallottam.
Nagyon nagy élmény volt. Nem kerestük vele hülyére magunkat, de sokan voltak, igen jó hangulatú bulikat játszottunk, persze zömmel kint dolgozó magyaroknak. Tulajdonképpen most léptünk föl először külföldön. Persze játszottunk mi már Erdélyben, a Felvidéken, de hát nehogy már Gyergyószentmiklós külföld legyen… (elkomolyodik).
Nincs ilyen. Belső Magyarország van és külső Magyarország. Ezt a kérdést így kell tárgyalni.
Egyetértek.
Lévay Tamás
www.nagyitas.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése